egy kis homály

lassú füst száll a számból

nyeglén nyitva áll

mért is ne szállhatna ki

az utolsó gondolattal karöltve

kiásításra ítélve

hol meghalva hol még élve

vagy

kicsit

megakadva

ott ugat valahol hátul

és tarkón vág

nagyon

nem is tudom a dohány volt-e

vagy csak egy deszka

szédülök

mint régen a pörgős szoknyámban

sorra puffanó gondolatokkal

a homlokomnak ütköznek és

szétgurulnak a szobában

az üveggolyók is így vesznek el

meg minden más is

a nyeglén nyitva állóból

lassan felszálló

felejtés-füstben

[...]

mert egyszer mind kiásíttatunk