egy kis próza

Várva várt vendég

Már ott ültem egy ideje az egyik nagy, kényelmes fotelben. Lábaimat felhúztam és átöleltem- nem mintha bármiféle erőt, megértő társat, vagy mást találtam volna bennük. De jól esett magamhoz szorítani valamit. És jól esett az illúzió is, hogy mégsem vagyok egyedül annyira.

Mozdulatlanul ültem, csak a fejem fordítottam hátra néha, hogy megnyugtassam magam; de nem nagyon tudtam megnyugodni.

Szinte láttam magam előtt, ahogy kattan a zár, lassan lenyomódik a kilincs, és az ajtó nyikorogva kinyílik. Halk léptekkel közeledik, én hátrafordulok, és a szemébe nézek.

Nem tudom, miért, de kedvesnek képzeltem. A vállamra teszi a kezét, rám mosolyog… Vajon meg is szólalna? Mit mondana? Talán azt, hogy „Szükséged van rám.”? Vagy azt, hogy „Rég láttuk egymást…”?

Biztos voltam benne, hogy meglátogat ismét. Éreztem, hogy mindjárt itt lesz, bár még messze járt. Gyorsan közeledett.

Valóban rég láttuk egymást. A legutóbbi eset miatt nem maradt sokáig. Az jogos volt.

Tulajdonképpen nem akartam, hogy jöjjön. Olyan, mint egy ímmel-ámmal megtűrt kövér nagynéni, akit udvariasságból vendégül látok. Hagyom, hogy mindent kritizáljon és megtalálja az összes hibámat. A vesémbe lát, még ha nem is mondok el neki semmit, mindenről tud. Bocsánat, bocsánat- ezt hajtogatom, meg azt, hogy többet nem. Aztán megunja, és megint eltűnik egy időre. Sosem akarom, mégis mindig megtalál. Hogyan csinálja és miért?

Újra hátrasandítottam az ajtóra, de megint csak a megszokott semmi történt.

Mi volt ez…?

Hirtelen elkaptam a tekintetem az ajtóról, és a földön heverő testre néztem. Olyan volt, mintha megmozdult volna; de ezt én is, és ha ilyenkor még érzékel az agy, akkor ő is tudta, hogy ez lehetetlen. Persze már nem érzékelhet… Ekkor még egyszer, utoljára megrándult a test, aztán nem mozdult többé. Az arca nagyon érdekes volt. A szemei résnyire nyitva, mintha az asztal lábát figyelte volna, ami mellett feküdt. Lehajoltam én is, és rájöttem, mit néz. Ferde volt az asztal. Születési rendellenesség lehetett, az egyik lába rövidebb volt, mint a többi. Zavaró lehetett úgy állni egész nap.

A testre nézve elvigyorodtam. Nevetséges pózban feküdt. Ha kinyújtottam volna a lábam, elértem volna a karját.

De nem nyúltam hozzá, jó az ott, ahol van. Pedig valahogy szerettem volna hozzáérni… Nem tudom miért, de kellett.

Ekkor lettem figyelmes a kis vértócsára, ami a feje alatt volt. Már vagy öt perce nem növekedett tovább. Leguggoltam hát mellé, és belemártottam az ujjam a vérbe. Körberajzolhatnám a testét a parkettán…

De hamar meguntam, nem kötött le nagyon a rajzolgatás. Sosem voltam jó rajzból, mindig túl sokáig tartott. Várni, várni…

Olvashatnék is.

A szakácskönyv, amit kinéztem magamnak, túl magasan volt, nem értem el. A foteleket sem tologathattam, útban volt az…

Kövér, ha ráállok a hasára, elérem.

Először voltak fenntartásaim, azt hittem, szivacs-puha lesz, vagy ami még rosszabb, vattacukor-puha. Gyűlölöm a vattacukrot. Főleg az epreset. De nem volt gond, se szivacs, se vattacukor, inkább mint egy keményebb matrac. Mintha csak a talpamnak teremtették volna a gyomrát.

Levettem a szakácskönyvet, és visszakuporodtam a helyemre. Kinyitottam, de a szemem a könyv felett a nagy hasat bámulta. Félretettem a könyvet.

-Köszönöm- mondtam a hasnak.

Köszönöm… Köszönöm. Hálás voltam. Hálás voltam neki, de nem mondta, hogy semmiség, hogy szívesen máskor is… Nem mondhatta, és miattam nem mondhatta.

Zihálva néztem a gyomrot; segített, segített nekem!

Ő még mindig a csálé asztallábat bámulta, csak nézte és nézte. Kell alá valami, hogy egyenes legyen!

Kitéptem a szakácskönyv tartalomjegyzékéből két lapot, a krémes süteményeket. Nem fog hiányozni, mert betűrend szerint is benne vannak a sütik. Összehajtottam és az asztalláb alá tettem. Most olyan, mint a többiek.

-Így jó lesz, ugye?

De már mindegy… Hiszen nem él…

Ekkor kicsapódott az ajtó, és süvítő gyorsasággal bent termett. Máshogy nézett ki, mint legutóbb. Igaz, mindig máshogy néz ki…

Könnyes szemekkel ránéztem, Ő pedig lenézően rám.

-Rég láttalak- mondta gúnyosan.

-Én… én…

-Gyere ide!

-Én… én nem…

-Fogd be a szád!- ordította, s nekem muszáj volt odamennem hozzá. Letérdeltem elé, Ő pedig letekintett rám.

Ő is letérdelt.

Felhasította a mellkasomat, és belém bújt. Nem volt elég hely neki, mert az ilyen nagynénik mindig híznak, ő is mindig kövérebb. Sok vattacukrot eszik, és belül marcangolni és szaggatni kezdett, mint a vattacukrot. Megint kövérebb lesz.

Azt hiszem tévedtem. Nem volt kedves.