Mintha Ősz lett volna, úgy
pislogott haján a lomha
napfény, s oly köd borult
homlokára, mint októberben
szokott. Álmosan nyúlott
utána árnyéka, holott
benne úgy cikázott minden
betöretlen indulat, mint
a kiscsikó. Csak úgy, össze-vissza.
S mégis oly feszesen
lépkedett, mint azok a
nagy katonák és…
nocsak; gyermekké tettél*, mert
amit a szem lát, abból az
agy máris csinál egy kis
Radnótit meg
József Attilát.
Hisz minden csak olyan, mintha
valami más lenne,
mert azt akarom, hogy erre jöjjön, s
azt mondom, hogy ne,
és ő is csak olyan, mintha Ősz
volna, és ha ennyi ha
nem volna, talán már
nem is szeretném hiába.
*József Attila
---
ja, és:
drága Fintscha úr, köszönöm, hogy hatással van rám.
Nagyon tetszik, pláne a végén a "húú ez tényleg így van" érzés.
VálaszTörlésÉs tényleg a cifrázzuk a látottat és tegyük tele izgalommal, és máris azt mondjuk egy szép mondatra, hogy ez tuti vmi József Attila ill. mondja a laikus, de tényleg ilyen homlokracsapós vers :) tetszik.
örülök, köszönöm Bencó. (:
VálaszTörléstessék,milyen szép lett.
VálaszTörlésén meg köszönöm,hogy vica versa.