akkor hát elmerülök csendesen.
a rám zúduló mélység, mint
lenge fehér lepedő nyugszik
agyamon, s áttetszik rajta
minden gondolatom.
tébolyda. jéghideg víz alá
tartom fejem. az, hogy
nem vagy,
kényszerzubbony;
és abban, hogy mégis-
vígan dagonyázom.
áltatom magam;
jönnek mosolygó angyalok és
felejtéssel legyezgetnek.
bár tudnám… hogy
ugyan minek.
már csak Te vagy
biztos egyedül. nekem.
másnak nem, és
máshol nem,
csak itt. belül.
s Te kívül már ő leszel.
ülsz és nézel, őrültnek hívsz.
ki tudja mért? […]
és csak bámul rám…
mert ő sem ért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése