szilveszter

mindenkinek kurvaboldog újévet kívánok meg egy jó bulit elé.

egy kis homály

lassú füst száll a számból

nyeglén nyitva áll

mért is ne szállhatna ki

az utolsó gondolattal karöltve

kiásításra ítélve

hol meghalva hol még élve

vagy

kicsit

megakadva

ott ugat valahol hátul

és tarkón vág

nagyon

nem is tudom a dohány volt-e

vagy csak egy deszka

szédülök

mint régen a pörgős szoknyámban

sorra puffanó gondolatokkal

a homlokomnak ütköznek és

szétgurulnak a szobában

az üveggolyók is így vesznek el

meg minden más is

a nyeglén nyitva állóból

lassan felszálló

felejtés-füstben

[...]

mert egyszer mind kiásíttatunk

A Szív és a józan Ész vitája ( Villon átköltés)

- Ki bolygat?
- Én vagyok...
- Kicsoda?
- A józan Eszed jóember!
Mi történik veled?
Hova a komoly éned?
Beteg vagy?Mi lelt?
- Szerelmes vagyok,te merev!
- De ez tönkretesz!
- Nem érdekel!
- Egyél,éhen halsz!Tanulj!A diploma nem ingyen van!
- Mi közöd van hozzá?
- Hozzád tartozom!
- Nem zavar...
- Nem is téged,engem aggaszt!
- Hagyd ezt már,majd máskor kérlek!
- Többet nem szólok.
- Nyugodjon hát a lélek.

- Mit hiszel?
- Hogy szerelmet szerzek magamnak!
- S mi lesz a munkával?
- Nem érdekel,unalmas!
- A szerelem nem tart el!
- Nem érdekel...
- Ostoba,mának élő!
- Hülye,te mindig előre néző!
- Többet nem mondok.
- S én nem siettetem.

- Én vagyok az Alfa és az Omega.
Mikor megszülettél,én már voltam,az Ész,
hisz belőlem lettél!
Mikor iskolába mentél,én küldtelek el oda,
s aztán itt az egyetem,
na meg a szerelem...
bánom is én,légy hát szerelmes,
de figyelj a józan Eszedre!
Nos,mit szólsz eme kompromittáló szavakra?
- Azt,hogy a halál ott van vigasznak!
- Olcsó válasz!Mégis bölcsesség.
Többet nem mondok.
- S én nem sürgetem.

- Mért nem gondolsz a jövőre?
- Csillagom rosszul vezet.
- S ez talán ok volna rá?
- Persze,őreá hallgat a szívem.
- Micsoda butaság!
- Neked talán az,de nekem boldogság.
- Tudod e mit mond a bölcs Salamon?
"A planétáknak mind legyőzi csalfa
rendelését a bölcsesség hatalma."
- Nem hiszem,a szerelem marad.
- Pedig hihetnéd!
- Befejezed végre!
- Szállj magadba!
Most már elhalggatok.
- Végre alhatok.

ajánlás:
- Akarsz még élni?
- Míg szerelmem éltet.
- Vezekelj Isten előtt,menj,olvass sokat!
- Jó!Megyek,olvasok szerelmes verseket!
- Hagyd,az nem való neked!
- Hisz ifjú vagyok még!
- S a 30 év?
- Csak halvány határ!
- Míly gyorsan felejtesz!
- Lehet,de nem ma!
- Vigyázz,míg lesújt rád az Ég bősz haragja!
Többet nem beszélek!
- Hát befejezed végre.
09.X.12.

Tűznézés a halál közben

Azt mondod, pattog, megégünk,

menjünk arrébb-

én meg csak azt szeretném,

hogy csendben maradj, és

hagyd a tüzet ropogáshoz jutni.

Lepöckölöm az apró pókot a

combomról, ott mászik, hadarja a

nadrágomat a lábaival

(de húzza maga után a fonalat,

és szemtelenül az ujjamra ragad).

Lelököm, a homokba huppan, hempereg,

nyolc lábra áll, megremeg-

ne húzd a karom, itt ülök,

de menjünk arrébb, menjünk arrébb,

sírsz, üvöltesz, sikoltasz,

talán a tűz vagy a pók riaszt?

Addig nyugodt voltál,

míg kinézhettél a busz

mocskos sár-folyós ablakán,

és láttad, ahogy

belénk szalad a kocsi, fényesen,

és mi repültünk, ki a vér-folyós

mocskos ablakon…

de te csak arrébb akarsz menni,

mert félsz, hogy megégünk

Kúszol, elkúszol a pók mellett,

és ahogy ő, te is hemperegsz,

egy lábra állnál (de egyre nem lehet), megremegsz,

-lepöckölt a combjáról az Élet?

A vér-folyós ablak szilánkjai

csillognak, és

büdös szagok terjengnek-

a hangos hangok pedig követik őket.

Ha elmúlok majd

Ha elmúlok majd 4
akkor már nem veszek pelust és cumit, mutatva milyen nagy gyerek vagyok

Ha elmúlok majd 7
leteszem a homokozó lapátot és megmutatom milyen ügyes vagyok az oskolába

Ha elmúlok majd 12
nem nézek csak sunyiba mesét, mutatva milyen nagy gyerek vagyok

Ha elmúlok majd 14
elszívom az első bagóm és megmutatom milyen "ügyes" vagyok az oskolába

Ha elmúlok majd 16
túl leszek már 20 csajon, mutatva milyen nagy gyerek vagyok

Ha elmúlok majd 18
kipuskázom az érettségit, hogy eljussak a fősulis bulikig, mutatva milyen nagy gyerek vagyok

Ha elmúlok majd 20
és sorra bukom a ZHkat, megíratom egy gyíkarccal, és megmutatom milyen ügyes vagyok az oskolába

Ha elmúlok majd 23
és meglesz az első összecsalt diplomám, én leszek Dr.Díler mutatva milyen nagy gyerek vagyok

Ha elmúlok majd 30
megkomolyodom, de azért szabadon rovom az utcákat

Ha elmúlok majd 33
és már megkomolyodtam, élek a lehetőségeimmel

Ha elmúlok majd 36
és már komoly leszek a családommal rovom az utcákat

Ha elmúlok majd 40
és már nem lesz jó a szex, élek a lehetőségeimmel

Ha elmúlok majd 45
és már nem lesz családom egyedül rovom az utcákat

Ha elmúlok majd 50
és már-már az öngyilkosság határát feszegetem, de azért még az életemben élek a lehetőségeimmel

Ha elmúlok majd 55
az alkalmi partnereimmel és a képzelt családommal rovom az utcákat

Ha elmúlok majd 60
és már nyugdíjba leszek felülök ingyen minden vonatra és élek a lehetőségeimmel

Ha elmúlok majd 65
idegen országok és idegen érzések között rovom az utcákat

Ha elmúlok majd 70
átgondolva az életemet a fejemhez emelem a pisztolyt és élek a lehetőségeimmel

Olyanok vagyunk...

Olyanok vagyunk, mint

a hóförgeteg; nagy robajjal

elindultál s én nem állítottalak

meg (igaz, nem is akartalak), és

összetapadtunk. Most egymást

szaggatva-ölelve zuhanunk lefelé,

hogy majd a mélyben újra és

újra összetörjünk, hogy

a mélyben legyünk két

egyforma, egymástól vegyes fél…

És nem félünk.

Itt nem ér minket

a fagyos téli szél.

Örök Szentendre

Csak ekhók zengenek a vén
Szentendrei-szigeten
míg sűrű avarillat kavarog köröttem
s hajómorajlások elvétve
szólanak a vízüvegen.
iszom a csendet.messze
megtörik a Duna végtelen sírása,
hogy délibábot vetíthessen,
távoli harangszóval összezengve.
és kánon szól:
összefolyt
égi
gyermekhanggal felcsendülve.
de most folyamfodros hullám kél
s zajgó kácsasereg csap fel az égre,
és minden megmozdul egy rebbenésre
aztán újra nyúgodva folyik tova
fénylő mosolyával
a Duna.
10.X.31.

egy kis próza

Várva várt vendég

Már ott ültem egy ideje az egyik nagy, kényelmes fotelben. Lábaimat felhúztam és átöleltem- nem mintha bármiféle erőt, megértő társat, vagy mást találtam volna bennük. De jól esett magamhoz szorítani valamit. És jól esett az illúzió is, hogy mégsem vagyok egyedül annyira.

Mozdulatlanul ültem, csak a fejem fordítottam hátra néha, hogy megnyugtassam magam; de nem nagyon tudtam megnyugodni.

Szinte láttam magam előtt, ahogy kattan a zár, lassan lenyomódik a kilincs, és az ajtó nyikorogva kinyílik. Halk léptekkel közeledik, én hátrafordulok, és a szemébe nézek.

Nem tudom, miért, de kedvesnek képzeltem. A vállamra teszi a kezét, rám mosolyog… Vajon meg is szólalna? Mit mondana? Talán azt, hogy „Szükséged van rám.”? Vagy azt, hogy „Rég láttuk egymást…”?

Biztos voltam benne, hogy meglátogat ismét. Éreztem, hogy mindjárt itt lesz, bár még messze járt. Gyorsan közeledett.

Valóban rég láttuk egymást. A legutóbbi eset miatt nem maradt sokáig. Az jogos volt.

Tulajdonképpen nem akartam, hogy jöjjön. Olyan, mint egy ímmel-ámmal megtűrt kövér nagynéni, akit udvariasságból vendégül látok. Hagyom, hogy mindent kritizáljon és megtalálja az összes hibámat. A vesémbe lát, még ha nem is mondok el neki semmit, mindenről tud. Bocsánat, bocsánat- ezt hajtogatom, meg azt, hogy többet nem. Aztán megunja, és megint eltűnik egy időre. Sosem akarom, mégis mindig megtalál. Hogyan csinálja és miért?

Újra hátrasandítottam az ajtóra, de megint csak a megszokott semmi történt.

Mi volt ez…?

Hirtelen elkaptam a tekintetem az ajtóról, és a földön heverő testre néztem. Olyan volt, mintha megmozdult volna; de ezt én is, és ha ilyenkor még érzékel az agy, akkor ő is tudta, hogy ez lehetetlen. Persze már nem érzékelhet… Ekkor még egyszer, utoljára megrándult a test, aztán nem mozdult többé. Az arca nagyon érdekes volt. A szemei résnyire nyitva, mintha az asztal lábát figyelte volna, ami mellett feküdt. Lehajoltam én is, és rájöttem, mit néz. Ferde volt az asztal. Születési rendellenesség lehetett, az egyik lába rövidebb volt, mint a többi. Zavaró lehetett úgy állni egész nap.

A testre nézve elvigyorodtam. Nevetséges pózban feküdt. Ha kinyújtottam volna a lábam, elértem volna a karját.

De nem nyúltam hozzá, jó az ott, ahol van. Pedig valahogy szerettem volna hozzáérni… Nem tudom miért, de kellett.

Ekkor lettem figyelmes a kis vértócsára, ami a feje alatt volt. Már vagy öt perce nem növekedett tovább. Leguggoltam hát mellé, és belemártottam az ujjam a vérbe. Körberajzolhatnám a testét a parkettán…

De hamar meguntam, nem kötött le nagyon a rajzolgatás. Sosem voltam jó rajzból, mindig túl sokáig tartott. Várni, várni…

Olvashatnék is.

A szakácskönyv, amit kinéztem magamnak, túl magasan volt, nem értem el. A foteleket sem tologathattam, útban volt az…

Kövér, ha ráállok a hasára, elérem.

Először voltak fenntartásaim, azt hittem, szivacs-puha lesz, vagy ami még rosszabb, vattacukor-puha. Gyűlölöm a vattacukrot. Főleg az epreset. De nem volt gond, se szivacs, se vattacukor, inkább mint egy keményebb matrac. Mintha csak a talpamnak teremtették volna a gyomrát.

Levettem a szakácskönyvet, és visszakuporodtam a helyemre. Kinyitottam, de a szemem a könyv felett a nagy hasat bámulta. Félretettem a könyvet.

-Köszönöm- mondtam a hasnak.

Köszönöm… Köszönöm. Hálás voltam. Hálás voltam neki, de nem mondta, hogy semmiség, hogy szívesen máskor is… Nem mondhatta, és miattam nem mondhatta.

Zihálva néztem a gyomrot; segített, segített nekem!

Ő még mindig a csálé asztallábat bámulta, csak nézte és nézte. Kell alá valami, hogy egyenes legyen!

Kitéptem a szakácskönyv tartalomjegyzékéből két lapot, a krémes süteményeket. Nem fog hiányozni, mert betűrend szerint is benne vannak a sütik. Összehajtottam és az asztalláb alá tettem. Most olyan, mint a többiek.

-Így jó lesz, ugye?

De már mindegy… Hiszen nem él…

Ekkor kicsapódott az ajtó, és süvítő gyorsasággal bent termett. Máshogy nézett ki, mint legutóbb. Igaz, mindig máshogy néz ki…

Könnyes szemekkel ránéztem, Ő pedig lenézően rám.

-Rég láttalak- mondta gúnyosan.

-Én… én…

-Gyere ide!

-Én… én nem…

-Fogd be a szád!- ordította, s nekem muszáj volt odamennem hozzá. Letérdeltem elé, Ő pedig letekintett rám.

Ő is letérdelt.

Felhasította a mellkasomat, és belém bújt. Nem volt elég hely neki, mert az ilyen nagynénik mindig híznak, ő is mindig kövérebb. Sok vattacukrot eszik, és belül marcangolni és szaggatni kezdett, mint a vattacukrot. Megint kövérebb lesz.

Azt hiszem tévedtem. Nem volt kedves.

közönyközelben.

-el -hideg- ülni.

fel lehet ebből állni?

-meleg-

[akkor hát elmerülök csendesen]

akkor hát elmerülök csendesen.

a rám zúduló mélység, mint

lenge fehér lepedő nyugszik

agyamon, s áttetszik rajta

minden gondolatom.

tébolyda. jéghideg víz alá

tartom fejem. az, hogy

nem vagy,

kényszerzubbony;

és abban, hogy mégis-

vígan dagonyázom.

áltatom magam;

jönnek mosolygó angyalok és

felejtéssel legyezgetnek.

bár tudnám… hogy

ugyan minek.

már csak Te vagy

biztos egyedül. nekem.

másnak nem, és

máshol nem,

csak itt. belül.

s Te kívül már ő leszel.

ülsz és nézel, őrültnek hívsz.

ki tudja mért? […]

és csak bámul rám…

mert ő sem ért.

Ha-sonlatok

Mintha Ősz lett volna, úgy

pislogott haján a lomha

napfény, s oly köd borult

homlokára, mint októberben

szokott. Álmosan nyúlott

utána árnyéka, holott

benne úgy cikázott minden

betöretlen indulat, mint

a kiscsikó. Csak úgy, össze-vissza.

S mégis oly feszesen

lépkedett, mint azok a

nagy katonák és…

nocsak; gyermekké tettél*, mert

amit a szem lát, abból az

agy máris csinál egy kis

Radnótit meg

József Attilát.

Hisz minden csak olyan, mintha

valami más lenne,

mert azt akarom, hogy erre jöjjön, s

azt mondom, hogy ne,

és ő is csak olyan, mintha Ősz

volna, és ha ennyi ha

nem volna, talán már

nem is szeretném hiába.

*József Attila

---

ja, és:

drága Fintscha úr, köszönöm, hogy hatással van rám.

bizony, bizony

én is boldog karácsonyt kívánok, bár én nem szeretem, nem is vártam. mindenesetre legyetek boldogok, meg szeressétek egymást, és csináljátok ezt mindennap, akkor is, amikor nincs szünet, meg iskolába kell menni, meg dolgozni. ja, persze ez mind rám is vonatkozik.

Bencó, Fintscha úr, nektek meg végképp boldogságosságos mindenséget kívánok! :)

boldogot

Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasónak,

és magunknak.

Homlokodon

Homlokodra már rászőtte
koszorúit az éj
s csillagot lebegtet
rajt.

A park

Spiró Györgynek,ihletőmnek.

Sokat járt ide.
Már gyerekkorában, elemi után, apja kézenfogta: gyere kisfiam, kimegyünk egy kissé a Károlyi-kertbe. Hosszasan sétáltak, napcsillámok tündököltek a faleveleken, fák hajladoztak a melegben, és valami olyan nyár volt, ami később örökre eltűnt.
Most is július van.

Csorog a bokrokon a lomha mézfény, s a harmattal dús füvek kortyolgatják. Valahol galambpár búg egy tölgyfa ágán, s a forróságtól serceg a tikkadt kövezet a csitri nő lába alatt, mellette, - mint egy kiskutya, - vőlegénye baktat. Érintetlen az idill.

Elég már, ideje van felébredni. Az a kép nem különb, mint ez, csupán régebbi.
E percben ő sétálgat kisfiával, mint a messzi távolba tűnt gyermekkorában. Focizni tanítja, mint minden rendes, valamirevaló apa fiú utódját. Késő szombat reggel van,úgyis szabadnapos. A cinóberszín napfény hosszasan süt egész nap. Áron gondfeledten futkározik egy öregedő gesztenyefa körül, kergeti a labdát. Azt mondja, majd megtanul egyedül futballozni , úgyis szereti magát nagynak érezni. Ő leül egy pirosra mázolt padra, - régen festhették le, mivel már jócskán lekopott róla a festék. Fáradt végtagjait kinyújtóztatja, akár egy vadászatból hazatért kopó, s lehúnyja szemét. Furcsa képzetek ötlenek elméjébe, gyorsan fel is ébred.

A gyermek még mindig önfeledt; a labdát a pázsiton hagyta kicsit, s egy cserje mellett guggol, hátha talál benne sárgarigófiókát.

Ő újra elbóbiskol, egyre mélyebb álomba esik. Megint különös dolgokat vízionál, de most valamiért nem képes felébredni. Izzadni kezd.

Alakok közelednek a Ferenczy utca felől, futólépésben. A kaput felrántják, továbbrohannak. Már látják az embert, a padon ülve: mindkét kezével a kőtámlát markolja. Látszik, hogy alszik, sőt álmodik. Megállnak előtte.

- Árvay elvtárs, siessen, jöjjön velünk! Egy szovjet T-53-as meglőtte a házukat, és nem találtunk odabent senkit, miután átkutattuk az épületet

Feltekintett. Két honvéd állt előtte, kezükben gépkarabéllyal, a jól megszokott bársonyzöld egyenruhában. Körülötte vörösen izzott a levegő, az ég a napba borult. Fagyos november eleje volt.

Egyetlen szó villant át a fején : töréspont.

Eltévelyedett idill

kezemben keserű szivar

körülöttem halak ugranak ki a tóból

semmi más

Úti fohász

még ki jön át a palánkon?
ki tart velem?
senki?nem baj!
egy embernek való úgyis a félelem!

hosszú útra vállalkoztam
szél fú szemembe
ágak rángnak körültem
emléket nem vések eszembe

lepkeszárnyú félelem reng körül
sárgásan görönygös az ég alja
zaj rajta semmi, - csupán vetkező levelek
s fehérségét az Ősz öle marja

szikes talajon fagy meg a remény
de a vándor így is továbbmegy
utazását övezze hát a hűs feledés
s az istenektől származó kegy
10.XII.14.

Szegedi este a folyóparton

Megálltál a Tiszánál
s én mögötted vártam egy öregedő bükkfánál
nem láthattál
hiszen az éjszaka elbújtatott
néztelek soká
lélekzetvisszafojtva
hajadban egy halvány fehér rózsa -
s az Esthajnalcsillag aludt
odafenn az éteri érem lebegett -
a Hold féltékenyen nézte ahogy mosdol
majd fényével titkosan pásztázta a harmatcseppeket
törékeny válladon - Ő is szeretőd volt
közben átlibbent felettem sok névtelen halott
és az idő - mely máskor végtelen - most engedelmesen megmeredt
komor volt a fekete égkék
mégis kiviláglott belőle szűzfehér bőröd
hogy átszakítsa a folyó monoton folyását
még a Halál is sápadtabbra derült mellettem
aztán újra egyedülhagyott
s rádtekintettem leselkedve:
Te felegyenesedtél
szoknyád
kék ingecskéd felöltötted
s kis cipődet is magadhoz vetted
kétszer pillantottam el csupán
de mire vissza:
már az útat szedték síma lábaid
s én ottmaradtam egymagam árván,bután
de utánad szállt még hosszan vágyaim pora.
10.XII.6.

Shakespeare szonett,79.

Kingának.

míg társtalanságomban kértem segítségedet
versemnek egyedül csupán kellemed maradt
de mostanra már kecses emlékeim is elvesztek
és beteg Múzsám adott más nyúgalmat
odaadom én jó Szerelmem aranyos vitáinkat
megérdemli munkáját egy értékesebb toll
költőd még csak ennyit tudhat magának
ellopta Tőled,s kétszer fizeti vissza most
kölcsönadta neked az erényt,de elvette e világtól
viselkedésedből gyönyört adott néked
melyet arcodon megtalált,hiszen látod
ne dícsérd őt ezért,csak hogy élt érted

majd köszönd meg minden kimondatlan szavát
mióta tartozik néked,önmagadnak tartozol már.
10.XI.18

Üdvözítő

Üdvözlök mindenkit köreinkben. Csupán pár fiatal, akik el akarják mondani a világnak, amit el akarnak mondani. Keveset mondtam? Nem is akartam többet, a lényeg, hogy mi így isszuk, és reményeim a jövőre nézve, hogy később ti is így isszátok majd. Azt, hogy mit, azt döntse el mindenki maga.

Az oldal minden tartalmának mi isszuk meg a levét. Az ötleteink szabadon szállnak, de itt otthonra találnak. A szó elszáll az írás megmarad mi meg haladunk a korral. Későbbiekben mindenkitől várható a maga módján egy egyszerű kis bemutatkozás, aztán a mutatkozás.

Mz/x kikapcs