Éji vándor dala

Mosódik az égen a sárgulás

Lenn a földön csoportos társulás

Sokan vagyunk egyek

És többen mások

Én már a kalapomig se látok

Feketéllik a mattuló filc

„Táblán lenne a helyem!”

És lassan már fél tíz

Tűnik az égről a pontok

Lineáris komplex hada

S szól az éji vándor szomorú víg dala

Eközben körben leledzik az értelem

Ott hol fényt alkot két elem

Pattog a vöröslő tűz

S körötte száz meg száz szűz

Várván a jövendő szépre

Bámulnak mélyen egymás szemébe

A vándor pedig dalol

Ott hol honol e népes kis raj

És egymásba borul sok szőke haj

Játszik húzza a nótáját

Keresi kutatja élete párját

Vagy az éjszaka leplét a nappal melegét

Gondtalan csak játssza maga se tudja még

Orkánlik a gondolat

Torkán lik a tűz

Dalával mámort vonz

S éji álmot űz

Felsejlik a gondolat

Mely később még több gondot ad

Haza, Szabadság, Szeretet

Szeretet, s ez megragad

Közben hajlong a fűz, pattog a tűz

S reá figyel mind a száz szűz

Ehhez a kalandhoz nem sok érzelem fűz

De a lakomból a hideg sebtiben elűz

Űz, tűz, szűz, fűz

S mily nehéz

A megértetés

A lét az értelem

Ez a két szó nem rokon én nekem

Halld hát szomorú víg énekem

Vissza még

Nagyszüleimnek,az igaz ősöknek.

Megérkeztem vissza.

újra felsejlenek emlékeimben
Szentendre lágy körvonalai
bár elkenődtek mind
mint egy impresszionista festmény
melynek színpacsmagai elfolytak
többé nincsenek valós képrészek
s a ház is úgy áll
mint évek óta már
mintha a szűk csatornalyukba
szépen belerekedt volna
a sokattudó idő
Papis sufnit fest júliusi napon
kopasz fején megpihen egy fénysáv
s a kertes,kicsiny domboldalon
Nagymamám ül,rádiót hallgatván
és nem telik semmi
a cseresznye nem ringadoz
a fűben egy perc cseppnyi
múlt,emlék sompolyog
ó régfakó percek
édesszavu fecskefiókok
hová mentetek?
egy szót se szóltatok.
itthagytátok a nyarat,
a megdermedt pillanatot
rám többé ne várjatok
az utat tovább porozzátok.

Én már itt maradok.
I.21

Valamerre

Zalánnak.

békességek langy zöngése
újra meghallhatlak e?
mikor felettem a tar fák zörgése
fagyba fordúlt,s a messze
harangzúgásból is csak jajvész búg
a széltől megperzselt erdők mellett
kidőlt házfalak útamat állják - ,
a holt lelkek megszólítanak:
mondd,van e még ott bokor,hol régen a hársfák?
ó!eltört emlékek közt tallóznak régi,halott nagymamák
s a hársfák...!fejük az ősz karmától kopasz
múló gyermekkorok árnya lopóz köztük
mílyen tömény az illatuk!
és velük száll a holnapuk
elkopott,semmis évek sokasága is
s mint rozsdás vastól edzett tőr,
pattan ki levelük közül a gyászos vész
borús jövők felé derengve lobban
hogy aztán továbbszálljanak elysiumi ég felé
fürödve tisztult habokban.
11.I.13.

Corvin közben, szék között

Keményen puffan

tompán

és nagyon fájva

mikor az egyedül-vagy

keményre gyúrt

homokgolyójával

tarkón dobom magam

-aztán szétesik, mintha

nem is lett volna

és csak a halk zsibbadás marad

meg sajgó gondolatok,

amikkel nincs mit csinálni

mert majd elmúlik.

A majd: a közöny hívószava

de nem baj

úgyis mindig dobálom magam

(talán egyszer valaki

nem hagyja)

mindegy, legyintek

(olyan, mint a

Betadine meg a géz)

nem jobb, de

rosszabb se.

Csak lebegek benne,

mint a citrom a

forralt borban

-tudatrágó gondolat, hogy

mosoly mögé tűnő

forralt bor is lehetnék.

Ha itt volnál.

A csipkebokor reneszánsza

Ibükosznak.

ma először éreztem az idei Tavaszt.
mint valami ragyogó jellemű,
új hős
bújt ki a haraszt
és a szenes föld közbül.
a fanyarédes csipke
deres szárát mivel a fagy megcsípte
Ő pacsirtaszót lehelt rá
hogy felmelengesse
s renyhe
januári ködökbe bújtatta
és sajátos színt is adott neki.
a csipkebokor pedig állt büszkén,
s nem is sejtette,
hogy a Reggel keserű pernyétől
a Tavasz volt ki megfürdette.
11.I.9.

Szó

Szabadon
Lovagol szavakon
Szavalom
Százszor szebb szó
Szép szavát
Szánalommal szolgálom
Szinte szárnyal szét
Szerte nagy világom

Nyugvó Nappal

Tóth Árpádnak.

kormos tetőkön ébredezett
bagzó kandúrok nyávogták
lég-puskával meglőtt egy verebet
dohos,mély felhőkön lépegetett
s kecses szellők vontatták
végig,a tereken át

elrepült egy mosóda fölött
álmos gyereke vigyorogták őt
elpipiskedett egy sufni mögött
elszórakoztatták a reggeli rutinkörök,
és a sivár erdő,a liget - a rőt
pázsit,s az első napfény, - az új hős

most elért a folyamhoz
letelepedett a kőlépcsőkre
majd hozzátapadt egy házfalhoz
hogy megláthassa a Holnapot
bár lassan szürkült errefele,
félig rászakadt már az Este szeme

mivel csalogatták őt kerekbokájú füstök
végül a város hátán megült.
Ő volt a Nappal.helyette üstök
ragyognak fenn csillaggal telve,s tükrök
ezre hasít itt lenn.eltűnt.
miután elment,a fény az égen megszűnt.
11.I.3.